romanonk

   A nyelvi-kulturális, majd politikai alakot öltött nacionalizmusok a Habsburg-birodalom különböző népeinél többé-kevésbé egyidejűleg szökkentek szárba, a magyaroknál elsősorban az udvar németesítése ellen, a nemzeti jelleg erősítésére, a nemzetiségeknél pedig többnyire magyarellenes éllel, szintén a saját nemzeti nyelv és kultúra pozíciójának javítását célzóan. Bár a magyar forradalom és szabadságharc egyetemes célkitűzéseit sokan megértették-megérezték a nemzetiségiek közül, harcoltak is értük, más részüket Bécs sikeresen szembeállította, s fel is használta ellenünk. A reformkor és a XIX. század második fele közjogi gondolkodásának magvát képezte a – korabeli Európában meglehetősen elterjedt és elfogadott – politikai nemzet (államnemzet) fogalma, amelybe Magyarországon beleértették az összes itt élő nemzetiséget is, az Árpád-háztól kezdve kialakult kulturális autonómiaformák elfogadásával. A nemzetiségek ugyanakkor egyenrangú nemzetként szerettek volna megjelenni politikailag is. A középkori latin meg a későbbi német helyett a magyar nyelv általánossá, kötelezővé tétele a közigazgatásban, szintén ellenérzést, tiltakozást váltott ki. A sorsközösség vállalásának, a kisebbségi jogok elismerésének azonban szép dokumentuma az 1849. évi magyar-román megbékélési nyilatkozat és a szabadságharc végnapjaiban született nemzetiségi törvény.

Ezt a jogtörténeti hagyományt fejlesztette tovább a Deák Ferenc és Eötvös József hasonló jogszabálya (az 1868. évi XLIV. Törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában), amely a korabeli Európa élvonalába tartozott. Bár a magyar politikai nemzet léte és a törvényhozás magyarnyelvűsége rögzítésre került, a politikai nemzeten belül egyenjogúságot biztosított valamennyi itt élő nemzetiségnek, továbbá megyei és alsóbb közigazgatási szinten, az alsóbb bíróságokon, az egyházakban pedig egyenjogú nyelvhasználatot. Az ország területi integritásának megőrzése érdekében átszervezték a megyerendszert, megszüntették a feudalizmus-kori területi autonómiákat. A dualista állam nemzetiségpolitikai gyakorlata elmaradt a törvény elméletétől, az első világháborút megelőző negyedszázadban – nem túl eredményes – magyarosítási kísérletek is történtek. A gazdaságfejlődést kísérő, spontán magyaroodást felgyorsítandó, névmagyarosítási hullám indult meg, a nyelvismeret növelése végett az óvodákban, iskolákban kötelezővé tették a magyar nyelv tanítását – nem a teljes körű, magyar nyelvű oktatást, hanem csupán egy tantárgyként -, a szlovák középiskolákat bezárták, több nemzetiségi vezető, értelmiségi ellen, államellenes, pánszláv izgatás címén, eljárás indult.

Az első világháborút megelőző, utolsó népszámlálás az alábbi nemzetiségi megoszlást mutatta:

A Magyar Korona országainak népessége anyanyelv szerint 1910-ben

(Magyarország, Horvátország és Fiume együtt)

Forrás: Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In: Glatz F. (összeáll., szerk.): Magyarok a Kárpát-medencében. Pallas, Budapest, 1989. 194. p.

A táblázatból kiviláglik, hogy – az előző évtizedek kisszámú magyarosodása ellenére -, a nemzetiségek többséget alkottak a történelmi Magyarország feldarabolása előtti időszakban. A Horvátország és Szlavónia nélküli országterületen ugyanekkor az összlakosság 54,6 %-a (9 938 134 fő) volt magyar. Terjedelmi okokból eltekintünk ezúttal a Trianonhoz vezető út külső és belső okainak még a vázlatos ismertetésétől is. Annyit azonban rögzíteni kívánunk, hogy 1920. június 4-én az ország területének 67,3, a népességének pedig 58,4 %-át elcsatolták, ezzel a Kárpát-medence magyarságának 32,5 %-a (3 227 000 fő) került a szomszédos államok uralma alá.

A trianoni Magyarország területe 92 833 km²-re, lakosainak száma 7 980 143 főre apadt. A kisebbségek száma és aránya sokkal kisebb lett, mindössze a lakosság egytizede. A magyarok 89,6 %-os aránya (7 147 053 fő) mellett 6,9 % német (551 211 fő), 1,8 % szlovák (141 882 fő), 0,5 % horvát (36 858 fő), 0,3 % román (23 760 fő), 0,2 % (17 131 fő) szerb nemzetiségűt mutatott ki az 1920. évi népösszeírás. Az egyéb kategória, amely a bunyevácokat és a szlovéneket is tartalmazta, 0,8 %-ot tett ki (60 748 fő), ruszinokból mindössze 1500 főt számláltak. Az utódállamokba került, tömbszerű tömegeiktől elszakadva, az immár jelentős mértékben szórványba került közösségek beolvadása felgyorsult, a kor revíziós törekvéseivel összefüggésben, kedvezőtlen irányban változott meg a korábbi évszázadokban természetes, kisebbségbarát légkör.

A két világháború között néhány évig nemzetiségügyi minisztérium is működött a magyar kormányban, amelynek élén a német Bleyer Jakab/Jakob Bleyer állt. A tárcánál a legszámottevőbb kisebbségek ügyeivel egy-egy főosztály foglalkozott, az Országgyűlésbe pl. a saját pártot alapított németség népviselőket is tudott juttatni. A Bethlen-kormány időszakában a minisztérium feladatkörét egy nemzetiségi ügyosztály vette át a miniszterelnökségen, Pataky Tibor vezetésével, amelynek munkáját szlovák, román, német kormánybiztosok és más nemzetiségi referensek segítették. A kisebbségi népoktatásról szóló 1923. évi rendelet a nemzetiségek számára három lehetséges iskolatípust különböztetett meg:         

- az A típusú tanintézményekben a tanítási nyelv az adott kisebbség anyanyelve, a magyar pedig kötelező tárgy;

                - a B típusú iskolákban a tárgyak felét kisebbségi, másik felét magyar nyelven tanították; végül

                - a C típusú iskola oktatási nyelve a magyar volt, a nemzetiségi nyelv kötelező tanításával.

A rendelet az iskolatípus megválasztását a helyben élő szülőkre bízta, ugyanakkor a hivatalos iskolapolitika a C típus megvalósítását szorgalmazta, aminek következtében 75-90 %-ban ilyen intézmények alakultak.

A nemzetiségek kulturális életét viszont számos közművelődési egyesület szervezhette, egy részük még a XIX. század vége óta folyamatosan fejtette ki tevékenységét. Hitler németországi súlyának növekedésével a népcsoportra gyakorolt anyaországi befolyás fokozódott hazánkban és a szomszéd államokban, ami jogos aggodalmat és a népi németséggel szembeni barátságtalanná váló közhangulatot váltott ki Magyarországon.

A területi revíziók időszakában a nemzetiségi kérdés felértékelődött, hiszen jelentős számban kerültek vissza az országhoz kisebbségiek. Teleki Pál – csakúgy, mint első miniszterelnöksége (1920-21) idején -, második kormányfősége (1939-41) alatt is toleráns nemzetiségpolitikát valósított meg. A visszatért területek közigazgatásában bevezette a kétnyelvűséget, újra kerültek kisebbségi képviselők a parlamentbe, a nem szeparatista nemzetiségi pártok működését is engedélyezték. Ugyanakkor – érthető módon -, ellenlépéseket tett, amikor Németország a hazai nemzetrésze ürügyén -, beavatkozott a magyar belügyekbe.

Teleki Pál, a Szent István-i hagyomány és a többnemzetiségű Erdély toleranciájának következetes folytatójaként, tényleges jogegyenlőségre törekedett: nemzetiségi vidékeken megkívánta a bíráktól, tisztviselőktől, lelkészektől, csendőröktől az ott élők anyanyelvének ismeretét, sőt a közeli magyar iskolákban is szorgalmazta a környezetnyelv oktatását. A népiséghez és a hazához való egyidejű hűség a felfogásában összeegyeztethető volt. A kisebbségi nyelv és kultúra ápolásának, az ismeretek anyanyelvű átadásának támogatását állami kötelezettségnek tekintette. Teleki utódai idején nem mindig sikerült ezt a szemléletet megvalósítani, de pl. még a Kállay-kormány hivatalos állásfoglalása is óvott attól, hogy a hazai kisebbségekkel kapcsolatos intézkedéseket befolyásolja a Romániában és Szlovákiában maradt magyar kisebbség helyzete. Ugyanakkor bizonyos elnemzetietlenítési, vagy - a megelőző két évtizedet ellensúlyozandó -, visszamagyarosítási kísérletek is történtek az újból Magyarországhoz tartozó területeken.

A nyilas uralom, a német, majd a szovjet megszállás tényei ismertek, azonban a második világháború után a kisebbségeket ért sérelmek összefoglalása nem kerülhető meg. Az egész kelet-közép-európai térségben a német kisebbséget – függetlenül az egyes egyének, csoportok, települések, szervezetek háború alatti valóságos alapállásától, tevékenységétől -, kollektív bűnösséggel illették. Jelentős tömegeiket hadifogolyként a Szovjetunióba hurcolták, millióikat – vagyonuktól megfosztva -, Németország amerikai vagy szovjet megszállási övezetébe telepítették ki. Hangsúlyozni szeretném: nem a kis számú, valóságos háborús bűnösök felelősségre vonása volt a hiba, hanem az ártatlanok, sokszor éppen antifasiszta és a hazához hű németek megbélyegzése, csupán az anyanyelvük és/vagy nemzetiségük miatt. A magyar értelmiség lelkiismeretére apellált (az akkor éppen belügyminisztériumi tisztviselő!) Bibó István 1945. augusztus 18-án egy memorandumban, továbbá, Mindszenty hercegprímás október 17-i pásztorlevele, majd a világ közvéleményéhez intézett 1947. szeptember 28-i felhívása, amelyekben nyilvánosan állást foglalt a hazai németség kollektív büntetése ellen. Rámutatott, hogy a kitelepítés embertelen és ellentétes a kereszténység felfogásával, a demokráciával és az emberi jogokkal is. 1947. október 17-én az evangélikus püspöki kar tiltakozott ugyanemiatt.

Mindhiába: 1946-1948 között – a Szövetséges Ellenőrző bizottság és a belső baloldali erők nyomására -, mintegy 170 ezer németet toloncoltak ki Magyarországról, 60 ezer pedig a megelőző, háborús időkben távozott, így gyakorlatilag a felére csökkent a hazai német kisebbség száma. Helyükre a hazánkra kényszerített magyar-csehszlovák lakosságcsere felvidéki áldozatai és az ideiglenes visszatért Délvidéken rövid ideig otthonra lelt, ám a partizánok által kiszorított bukovinai székelyek és moldvai csángók kerültek. A maradék németség és az önhibájukon kívül, újonnan érkezett telepesek viszonya – érthető módon -, szinte két évtizedig feszült volt, a kitelepítés lelki sérüléseit máig hordozzák a magyarországi németek. Kulturális önszerveződésüket, iskolai nyelvoktatásukat a kollektív bűnösség politikai beidegződései az 50-es évek közepéig késleltették. A lakosságcsere révén a hazai szlovákság is nagy vérveszteséget szenvedett: legöntudatosabb tízezrei – a sokszor demagóg és erőszakos anyaországi ráhatás következtében – elhagyták az országot.

Ugyanakkor a háborút a győztesek oldalán befejezett országok magyarországi néprészei számára – a tartós jelenlétre berendezkedő szovjet csapatok, szláv testvériségre építő, eszmei támogatásával -, már 1945-ben megindulhatott a kisebbségi anyanyelvű oktatás, valamint megalakulhatott a Szlávok Antifasiszta Frontja, délszláv és szlovák tagozattal. A szervezetből 1947-ben kiváltak a szerbek, horvátok, szlovének és megalapították a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségét, amely a rendszerváltozásig állott fenn. A „front” szlovák tagozata Magyarországi Szlovákok Szövetsége néven működött tovább, majd – mivel a lakosságcsere miatt kompromittálódott -, 1948-ban új, Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége jött létre. Rövidesen megalakult a Magyarországi Románok Kultúrszövetsége is.

Az ekkor már egyeduralkodó, pártállami céloknak megfelelően e szervezetek nem a kisebbségek valóságos érdekképviseletét látták el, hanem az állampárt politikáját közvetítették a nemzetiségek felé, agitációs és propaganda szervként mozgósítottak annak támogatására. Helyi szervezeteiket – a civil szféra általános visszaszorítása részeként – 1949-50-ben elsorvasztották, központosított, folklorisztikus kirakatszerepre kárhoztatták őket. Az egész térségben hasonló elvekre épülő, sztálini nemzetiségpolitika lényege az ún. automatizmus-szemlélet volt, miszerint a nemzetiségi kérdés a szocializmus viszonyai között magától is megoldódik azáltal, hogy a kisebbségi lakosság – egyre inkább a többséghez hasonulva -, egy-két évtized alatt asszimilálódik. A Komintern és Jugoszlávia viszonyának megromlása miatt a hazai délszláv nemzetiségeket is számos sérelem (koncepciós perek, fizikai bántalmazás, internálás, belső áttelepítés, vasfüggöny az anyanemzetek országa felé) érte. Sztálin halálával a kisebbségekre nehezedő nyomás enyhülni kezdett: a németség 1953-ban visszakapta a háború végén megvont, aktív és passzív választójogát, a Nagy Imre első kormánya (1953-1955) alatt megalakult Hazafias Népfront tágabb teret adott a nemzetiségi szövetségek tevékenységéhez. 1955-ben létrehozták a Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetségét.

A mindenkori oktatási-művelődési tárca kisebbségi részlege a nemzetiségi szövetségeket afféle alárendelt hivatalként működtette. Az addig többé-kevésbé funkcionáló, jelentős hányadban anyanyelvű kisebbségi iskolarendszert a minisztérium az 1960/61-es tanévben megszüntette, az intézmények átalakításával csak kétnyelvű és nyelvoktató iskolák maradtak (a két világháború közötti B és C típusú intézmények). A kétnyelvűekben a humán tárgyak oktatása továbbra is anyanyelven történt, a reáliák oktatását viszont magyar nyelvűvé változtatták. A következő három évtizedben a kétnyelvű tanintézetek száma egyre csökkent, illetve alakultak át nyelvoktató típusúakká, ahol a kisebbségi nyelvet csupán heti néhány órában tanították. A nyelvoktató típusúak közül pedig igen sok megszűnt vagy beolvadt a közeli magyar iskolába.

A nemzetiségi kulturális élet a népművészet, az anyanyelv-ápolás, a honismereti mozgalom területén viszont eredményeket mutathatott fel. A 70-es évek első felében a nemzetiségi szövetségek némiképp demokratizálódtak, új alapszabályuk már lehetővé tette a kongresszusi küldöttek közvetlen választását, erősítette a szervezetek közművelődési, anyanyelv-oktatási és sajtóbeli szerepét. Az 1972. évi alkotmánymódosítás már e közösségek kollektív jogairól s azoknak az állam általi betartási kötelezettségeiről szól. A minisztérium nemzetiségi osztályának kezdeményezésére, ebben az időszakban kisebbségi bázismúzeumok és báziskönyvtárak alakulhattak, amelyek országos hatókörű közgyűjteményei lettek az akkoriban elismert négy nemzetiségnek: az együtt kezelt délszlávoknak, a németeknek, a szlovákoknak és a románoknak.

Az 1970-es évek közepén kaptak nyilvánosságot Leninnek a sztálini módszerekkel szembeforduló, 1922. évi állásfoglalásai arról, hogy a nemzetiségiekkel kapcsolatban inkább eltúlzott előzékenység, mint erőszakos beolvasztás a kívánatos magatartás. A magyar pártvezetés – ellentétben a szomszéd országokéval -, már ekkor meghirdette a lenini nemzetiségpolitikát, ami minőségi előrelépést jelentett az automatizmus elméletével és gyakorlatával szemben. Fel- és elismerték egyfelől, hogy a kisebbségi kérdés nem belügy, a közösségek anyanemzetének törődése nem csupán eltűrhető, hanem az országok közötti jó viszonyt is szolgálja. Immár kritikusan viszonyultak a nemzetiségi oktatás gondjaihoz, nyilvánosságot kapott az aggasztó méreteket öltő asszimiláció. 1976-ban – Pozsgay Imre kulturális miniszterségéhez köthetően -, közművelődési törvényt is elfogadtak, benne az anyanyelvű kultúraápolás sokoldalú lehetőségével. A Tankönyvkiadó ugyanezen évben nemzetiségi szerkesztőséget létesített, amely már anyanyelvű szépirodalmat is közzétett. A tárca nemzetiségi osztálya segítségével megkezdődött a kisebbség lakta falvakban, városokban a kétnyelvű településnév-táblák elhelyezése, továbbá közterületeknek, intézményeknek a nemzetiséghez köthető (sokszor anyanemzeti) személyiségekről való elnevezése. Az újraegyesített Oktatási és Kulturális Minisztérium élén, szintén Pozsgay szervezte újjá 1980-ban a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottságot. A határon túli magyarok és a hazai kisebbségek hídszerepe immár több párt- és népfront-dokumentumban megfogalmazódott. Leszögezték továbbá azt az alapelvet is, miszerint a hazai nemzetiségi politika nem lehet számarányok vagy a határon túli magyarokkal való ottani bánásmód függvénye, hanem elvi kérdés.

Az 1980-as években növekedett a körzeti és országos nemzetiségi rádióadások időtartama, fejlődött a könyvkiadás, fellendült az amatőr művészeti és a klubmozgalom a körükben. A német szövetség 1983. évi kongresszusán magas rangú pártvezető ítélte el a népcsoport háború utáni, kollektív bűnössé nyilvánítását, s immár engedték, hogy ne csupán a „táboron belüli” NDK, hanem az NSZK, Ausztria és Svájc is gyakorolhassa anyanemzeti funkcióit, beleértve a kitelepítettek szervezeteivel való legális kapcsolattartást. A TIT az évtized közepén Országos Nemzetiségi Tanácsot alakított a kisebbségi ismeretterjesztés fellendítésére, emellett nemzetiségi nyelvű népfőiskolák is jöttek létre. A pártállami nemzetiségpolitika utolsó jelentős momentumaként, 1988-ban népfront-, majd MSZMP-állásfoglalás született egy új nemzetiségi törvény szükségességéről

Immár a rendszerváltozás előszeleként, a Németh-kormány 1989 elején olyan társadalompolitikával foglalkozó államminisztert nevezett ki, Pozsgay Imre személyében, akinek feladat- és hatásköre volt, többek között, a hazai kisebbségekkel és a Kárpát-medencei magyarsággal való kormányzati munka koordinálása. Az ősz folyamán irányításával létrejött a napi ügyek vitelére a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárság – életem nagy ajándéka, hogy annak első munkatársa lehettem -, tanácsadó testületként pedig még ezt megelőzően a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium. Az utóbbi csaknem 90 fős tagságában képviseltették magukat az érintett minisztériumok, hivatalok, nemzetiségi és társadalmi szervezetek, ellenzéki pártok, médiumok, tudományos intézmények és egyházak, továbbá a magyar közélet köztiszteletben álló személyiségei. A kollégium külön határon túli és hazai kisebbségi albizottságot is működtetett. A testület háttérmunkáját végző titkárság vezetését, miniszterhelyettesi rangban, Tabajdi Csaba látta el.

A kollégium és a hozzá csatlakozó államigazgatási szerv, fél évet alig meghaladó fennállása alatt, feszített erővel igyekezett több évtized hibáit, mulasztásait, lemaradását csökkenteni. E hónapok során máig érvényes kisebbségpolitikai alapelvek, célok, eszközök, módszerek kristályosodtak ki. Az 1990. évi első szabad választások nyomán hivatalba lépő kormány nagyban támaszkodhatott az ott elkezdett munka tapasztalataira. A titkárság dolgozói és a kollégium tagjai közül többen az 1990-es években törvényhozási, kormányzati, államigazgatási, kisebbségi önkormányzati tisztségeket betöltve vagy pártszakértőként, tudományos intézet munkatársaként a hazai kisebbségpolitika meghatározó személyiségeivé lettek.

Az Antall-kormány, a miniszterelnökségi titkárság utódaként, két önálló kormányhivatalt hozott létre a Kárpát-medencei kisebbségi feladatok összefogására: a szomszéd országok őshonos és Nyugat-Európa meg a tengerentúl magyarjai számára a Határon Túli Magyarok Hivatalát (HTMH), a magyarországi népcsoport-ügyek vitelére pedig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt (NEKH). A témánk szempontjából jelentős utóbbi, önálló államigazgatási szerv nyelvterületi és funkcionális főosztályokból állt, élén és munkatársai zömét tekintve, nemzetiségi szakemberek foglalkoztak nemzetiségiekkel. Tizenhét éves létezése alatt a hivatal többek között számos jogszabály, nemzetközi egyezmény, kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodás, vegyes bizottság teendőit látta el, koordinálta az egyes tárcáknál folyó, a kisebbségeket érintő tevékenységeket, részt vett a nemzetiségek anyaországaival folyó államközi kapcsolatokban, hazai és nemzetközi konferenciákat szervezett, könyveket adott ki, dokumentációt gyűjtött és honlapot működtetett. A mindenkori oktatási és kulturális minisztériumban, valamint háttérintézményeiben máig van a kisebbségekkel foglalkozó részleg, oktatási téren folyamatos, kulturális téren időszakos miniszteri javaslattevő, konzultatív, tanácsadó testület, de a belügyi, szociális tárca folyamatosan, esetenként a földművelési és honvédelmi tárca is foglalkozott kisebbségi ügyekkel. A kulturális támogatások legnagyobb hányadát az állam A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítványon, valamint A Magyarországi Cigányokért Közalapítványon keresztül biztosítja

A magyar Országgyűlés – ötéves előkészítő munka után -, 1993-ban döntő többséggel elfogadta a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló LXXVII. Törvényt. A térségben első és a kontinensen is példamutató dokumentum már a preambulumában kinyilvánítja, hogy „a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot az egyetemes emberi jogok részének tekinti, a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok.” Az állam ez által a kisebbségek létét alapértékként ismeri el, és fennmaradásuk érdekében felelősséget vállal, beleértve az anyagi és személyi kötelezettségeket is.

A jogszabály egyik legfontosabb vonatkozása, hogy nem csupán a kisebbségi csoporthoz tartozni akaró egyén jogait rögzíti, hanem a közösség számára is biztosítja azokat. Így a kisebbségek jogosultak történelmi hagyományaik, nyelvük ápolására és fejlesztésére, tárgyi és szellemi kultúrájuk megőrzésére és gyarapítására, társadalmi szervezeteket, helyi, területi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. A közszolgálati rádió és televízió biztosítja a számukra műsorok rendszeres készítését és sugárzását, joguk van anyanyelvű oktatásra, nevelésre az óvodától az egyetemig. Országos oktatási, nevelési, kulturális és tudományos intézményhálózatot alakíthatnak ki, használhatják nemzeti jelképeiket, nemzetközi kapcsolatokat tarthatnak fenn. Joguk van az országgyűlési képviseletre, jogaik érvényesülésére a parlament által megválasztott országgyűlési biztos ügyel.

A törvény hatálya az országban 100 éve honos tizenkét nemzeti kisebbségre (bolgár, görög, horvát, német, lengyel, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán), valamint egy etnikai kisebbségre (cigány-roma) terjed ki, lehetővé téve a kettős kötődés (a nemzetiséghez és a többséghez való egyidejű tartozás) kinyilvánítását is. (A hazai zsidóság számára is felajánlották a törvényalkotók a nemzetiséggé válás lehetőségét, de mivel a világi és felekezeti vezetőik nem tudtak egyetértésre jutni ebben az ügyben, egy részük továbbra is vallási kisebbségként határozza meg önmagát, az ateisták pedig többségiként.) A kisebbségi önkormányzatok e közösségek sajátos jogérvényesítésének a keretét biztosítják, köztestületként beleszólási lehetőséget az őket érintő kérdésekbe települési, megyei, fővárosi és országos szinten. A helyi kisebbségi önkormányzatok száma a négyévenkénti választások során folyamatosan nő – s bár a lehetőséggel való visszaélésekre (az ún „etnobiznisz”-re) is akadt példa, jelenleg már több mint 2000 ilyen működik. A 2007. márciusában lebonyolított területi és országos választási fordulón valamennyi közösség tudott alakítani országos önkormányzatot, a nagyobbak több, a kisebbek csak néhány megyei testületet.

A legutóbbi, 2001. évi népszámláláskor már nem csupán az anyanyelvre és a nemzetiségre, hanem új kérdésekként a nemzetiségi kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődésre és a családi, baráti közösségben használt nyelvre is rákérdeztek. Ezek szerint a hazai kisebbségek száma a XXI. század elején a következő:

Kisebbségi népszámlálási adatok 2001-ben

Forrás: Központi Statisztikai Hivatal, Népszámlálás 2001., 18. Demográfiai adatok

Amíg a táblázatban a nemzetiségi és anyanyelvi oszlop csak a magyar állampolgárok adatait tartalmazza, a (négy kérdés közül legalább egy kisebbségi kötődést jelző) nevesített kisebbségiek oszlopa tartalmazza nemzetiséggel azonos, csekély számú, itt élő nem magyar állampolgárokét is. A közösségek valóságos nagysága – mint mindenütt a világon -, a népszámlálási bevallás és a becsült érték között mozog. Megállapítható, hogy 1920-hoz képest – a vázolt történelmi, politikai okokra visszavezethetően -, jelentősen átstrukturálódott, de végső soron csak kis mértékben csökkent a nemzeti és etnikai kisebbségek száma, aránya Magyarországon. A változások dinamikájának – beleértve a szocialista iparosításnak a kisebbségéket is érintő, területi-társadalmi mobilitásával összefüggő hatásokat -, a felvázolása e tanulmánynak nem feladata, de a szabadságérzet növekedése és a kisebbséghez tartozás vállalásának szoros kölcsönhatására hadd hívjuk fel a figyelmet.

A kisebbségek önazonosság-őrzésének további biztosítékai az olyan nemzetközi dokumentumok, mint az Európa Tanács nyelvi kartája és kisebbségvédelmi keretegyezménye, továbbá a népcsoportok nyelv szerinti országaival kötött alapszerződések, kisebbségvédelmi, oktatási-kulturális-tudományos egyezmények és munkatervek. A törvény által és az egymást követő kormányprogramokban is kívánatosnak minősített kulturális autonómia megjelenési formái egyfelől, hogy a kisebbségek támogatásáról döntő országgyűlési bizottságban (Emberi Jogi, Kisebbségi, Vallásügyi és Civil Szervezetek Bizottsága), közalapítványokban, minisztériumi testületekben az e közösségek képviselőinek véleménye a döntő. Másfelől viszont a kisebbségek országos önkormányzatai alapíthatnak, vagy átvehetnek oktatási, kulturális, sajtó-, tudományos vagy más intézményeket. A jogszabályi és pénzügyi feltételek megteremtése után, 2003-tól máig mintegy 50 ilyen intézmény jött létre, a kisebbségi hivatal hathatós támogatásával.

Az ország pénzügyi-gazdasági nehézségeinek előtérbe kerülésével, az elmúlt években a kisebbségek támogatására fordítható összeg csökkent Magyarországon, így a reményt keltő fejlődés megtorpanhat. 2006-2007-ben az e népcsoportokkal foglalkozó államigazgatás is jelentősen átalakult: egyrészt a kormányzat – több mint másfél évtizedes, nemzetközileg is nagyra értékelt munka után -, megszüntette a Határon Túli Magyarok Hivatalát, valamint a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt, az ott dolgozók közül sok kiváló szakember elbocsátásával. A hivatalok feladatkörét a lényegesen kisebb létszámú munkatárssal dolgozó két szervezeti egység (Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya, illetve Nemzeti és Etnikai kisebbségek Főosztálya) vette át a Miniszterelnöki Hivatalban, élükön egy-egy főigazgatóval, közös szakállamtitkári irányítás alatt. Hasonlóképpen megszűnt a nyolc évig működött Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a határon túli magyar és hazai kisebbségi ügyekkel foglalkozó főosztállyal együtt.

Az egyesített Oktatási és Kulturális Minisztérium megtartotta a kisebbségi oktatásügy szakfőosztályát, közös oktatási-kulturális feladatkörű Roma Integrációs Titkárságot (2008 óta: Esélyegyenlőségi Főigazgatóságot) és Határon Túli Magyarok Titkárságát hozott létre. Összkulturális (közművelődési, művészeti és közgyűjteményi) tevékenységet mindössze két határon túli magyar referens végez a Közművelődési Főosztályon. Önálló hazai kisebbségi részleg hasonlóképp nincs immár a kulturális szakállamtitkárságon, személyemben mindössze egy szakember látja el a 12 nemzetiség teljes kulturális feladatkörét, az Esélyegyenlőségi Főigazgatóság kulturális osztálya keretében. Folyamatos – sajnos eredménytelen ­–, erőfeszítéseket teszünk a kisebbségi célokra fordítható, nagyon szerény támogatási keret növelésére, a 2004-ben még eredményesen működött miniszteri tanácsadó testület: a Nemzetiségi Kulturális Tanács (NKT) újraélesztésére, valamint a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Ideiglenes Szakmai Kollégium munkájának a felújítására, amely szintén 2004-ben még kisebbségi pályázatokat hirdetett meg s bírált el. (Reményeink szerint néhány héten belül újjáalakul.) A tárca háttérintézménye, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (MMIKL) igazgatójának tanácsadó testületeként, ötödik éve közmegelégedésre fejti ki tevékenységét a nemzetiségi civil szféra jeleseiből meghívott Nemzetiségi Kulturális Szakértői Tanács (NKSZT) és cigányügyi megfelelője.

Vázlatos áttekintésünkből és a történelmi előzményekből kiderülhetett, hogy a magyar állam tizenegy évszázados fennállása alatt, minden korban folyamatos volt más népek egyéneinek és csoportjainak a tartós jelenléte. Az ország nyelvi-etnikai sokszínűségére mutatott rá már 1798-ban Schwartner Márton, a hazai statisztika kiemelkedő alakja: „In keinem Lande der Welt, sind vielleicht mehrere Sprachen – und eben deswegen auch so viele Nationen – einheimisch, des in Ungern”, vagyis: Talán nincs még ország a világon, amelyben több nyelv, és ennek következtében oly sok nemzet honos, mint Magyarországon.” Hazánkban tehát a sokféle nép és vallás nem puszta érdekesség, hanem egyedi tulajdonság, jellemző, lényegi sajátosság. Ahogy a kitűnően rajzoló osztrák katonatiszt, Joseph Heinbacher von Bikkessy 1820-ban, a magyarországi öltözeteket bemutató albumában rámutatott: „Das Königreich Ungern ist Europa im Kleinen!”, tehát: „A Magyar Királyság: Európa kicsiben!” E gondolatot Bikkessy viszont a korszerű magyar néprajz megalapítójától, a magyar-szlovák kettős identitású Csaplovics Jánostól/Ján Čaplovičtól vette át, aki ezt nyelvünkön az 1822. évi Tudományos Gyűjtemény oldalain pontosította: „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve is Magyar ország Európa kitsinyben, - mert majd nem minden Európai nép-törzsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, Cultura grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat.”

Számunkra és hozzánk tehát nem 2004. május 1-jén érkezett el Európa s az európaiság, hanem azon kevés nemzetek közé tartozunk, akik – nem csupán természetünkből adódóan, hanem első királyunk intelmei óta, jogszabályok, gyakorlati megoldások, autonómiák egész sorával, sokszor a földrész nyugati felét megelőzve -, kezdettől fogva alakítottuk is az európai toleranciát. A véleményalakító értelmiség, a kultúra embereinek mindenkori felelőssége, hogy a globalizáció viszonyai között e kimunkált értékek ne menjenek veszendőbe, s – akár a politika vagy a gazdaság ettől eltérő törekvéseire is rámutatva -, biztosítsuk a feltételeket a jövőben is a csoportjogok érvényesüléséhez, a kulturális sokszínűség megőrzéséhez.